ÁghyBlog

Nyugi, nem csaptam fel marketingesnek sehol, de ezek tényleg klassz és ötletes reklámok a világ minden tájáról. Nálunk vajon miért nem látni ilyeneket?
Ez a kedvencem:

Nem szoktam játékokról írni, most mégis ezt teszem. Mert eszembe jutott néhány dolog.

Haveri társaságban, ismerősök körében nagyon kedvelt flash-játék most a Dicewars. Nagyon egyszerű kis játékocska, picit a Rizikóhoz hasonlít, de ahhoz képest eléggé lebutított verzió.

A kérdésem pedig az, hogy vajon a cégeteknél, munka közben ti mennyit játszotok? Pontosítok: mi jelenti a kikapcsolódást az egésznapos gyökölés közben? Egy cigi, kávé, pár perc játék, vagy mi? Milyen a cég “kikapcsolódás-kultúrája”?

Amíg dolgoztam, azt tapasztaltam, hogy ez minden cégnél másképp működik. Van, ahol még csocsóasztalt is állítanak az aulában. Van, ahol a kollégák egymással versengenek valamiféle játékban - és ebben a főnök, csoportvezető is benne van. Olyan helyet is láttam, ahol minden effélét jobban űztek, mintha maga az ördög keveredett volna az irodába - ettől persze a jelenség még megmaradt, de amolyan “fű alatt”. Amint nyílt az irodaajtó, mindenki gyorsan nyomott egy Alt-Tabot…
Sőt, akad, ahol a játékokat hangsúlyozottan ellenzik, viszont rendszeresek a fél-egy órás “kávéblázok”, vagyis amikor csoportosan levonulnak kávézni, cigizni, beszélgetni - a főnökkel együtt.
Tudom, nem szokás ez alapján megközelíteni a cégeket. Most mégis… Nálatok ez hogy működik?

Tegnap reggel megbeszélésre kellett mennem egy újabb céghez meló-ügyben.

A “hangulatot” már megalapozták a hétfő esti események. Amikor éjjel ágyba kerültem, nem tudtam, reggel mire ébredünk, el tudok-e indulni egyáltalán. Aztán rend lett, indulás bit kipipálva.

Nekiálltam készülődni, és amikor épp már az utolsó edényeket mosogattam (Beni ebédjét muszáj volt elkészíteni még indulás előtt), amikor valami nagyon fura zajt hallottam. Az első gondolatom: de hiszen el sem indítottam a mosogatógépet… - A következő pillanatban pedig már tudatosult is bennem, mi történt: addigra az egész konyha vízben állt, a lefolyócső ugyanis eltört, gyakorlatilag az egész szifon úgy ahogy volt, leesett.
Remek. Fél órányi takarítás-felmosás után a konyha már nem csatatér. Igaz ugyan, hogy a mosogató használhatatlan (tuti ami fix, azért egy vödröt betettem alá, magamat ismerve…), de legalább nem úszik semmi.

Gondoltam ennyi ijesztő jel után mi jöhet még? Hát, úgy tűnik, van egy kísértetünk: útközben összetalálkoztam a régi autónkkal, amivel totálkárosra fejreálltunk két éve nyáron….
Szóval ilyen hangulatban értem oda a céghez. Úgy tűnik, most is bejött ez a “stratégia”, mert ha minden igaz, sikerült megegyeznünk…

---

Hogy mit jelent ez a “most is”? Az utolsó fix munkahelyemre (ami tényleg “munkahely” volt, és nem csupán egy-egy projekten dolgoztam az adott cégnél) reggel kellett mennem állásinterjúra. Arra ébredtem, hogy a Párom ráz: “Nekem nem állásinterjún kellene lenned 15 perc múlva???” - De. Odaértem. Felvettek.
Valami ilyesmi érzés volt most ez is…

Ma egy MCT oldalt akartam elérni, ezt az üzenetet kaptam:

Nem tudom eldönteni, hogy akkor most be vagy ki kell-e jelentkeznem az oldal eléréséhez?

Egy régi ismerősöm kért meg, hogy nézzem át a férje angol önéletrajzát. “Angol nyelvtudással rendelkező rendszergazdát” keresnek egy gyárba, oda szeretne elmenni.

A gyöngyszem az idézett önéletrajzból:
“informatikusi állás” = “calculatingtechnique platform”

Mindig tanul az ember valamit

Emellett persze “számítástechnikában használatos szakmai angol“-ból van nyelvvizsgája - így magyarul az angol önéletrajz közepén.

A nagyobbik baj, hogy a doksiból szakmailag is sötétség és igénytelenség árad. Szakmai tapasztalatait például így, ömlesztve fogalmazta meg:
“Windows, Linux, Dos Os2, Pascal, Delphi, Dbase, Html, Microsoft Office: (World, Exel, Power Point, Outlook,), iso/osi, tcp, wlan, Mysql, Dbsa ,DbfIV, Pascal, Delphi, Dbase, Html”
(Igen, a Pascal, Delphi,… sor kétszer szerepel, gondolom copy-paste, vagy mert kilóra így jobban néz ki. És nem, a helyesírási hibákat nem én tettem bele a varánusz kedvéért ;))
A baj az, hogy ő meg van róla győződve, hogy jó szakember. Az is baj, hogy erről előbb-utóbb másokat is meg tud győzni.
Elnézést kérek, én tényleg nem akarok bántani senkit…

Manapság olyan divatos lett, én is tüntetni szeretnék. A világ ellen.
És miért? Amiért az emberei olyan szépen telepakolták a nemlétező padlásomat zsákokkal. A zsákok pedig ígéreteknek látszó tárgyakkal vannak teli.

Annak idején az egyetem mellett kezdtem el dolgozni, még be sem fejeződött az első vizsgaidőszakom. Részmunkaidő, rugalmas, teljesen jó volt. Jó abban az értelemben, hogy szabadon oszthattam be az időmet, ha vizsgaidőszak volt, Zh-k jöttek, kevesebbet; nyáron és “nyugalomban” többet voltam az irodában. Függetlenül attól, hogy éppen melyik cégről beszélünk (mert közben volt néhány vándorlás is), működött a dolog.
Egyvalami bántott, és igazából ez volt a legnehezebb az egészben: kollégista voltam ugyan, de az egyetemi-koleszos bulikból, rendezvényekből, eseményekből nagyrészt kimaradtam, mert vagy dolgoztam vagy épp pótolni próbáltam a tanulásbeli lemaradásomat.
Nem volt könnyű. Sőt.
Egy dolog vigasztalt, és ez adott erőt is: ha most összeszorítom a fogaimat, később jobb lesz. Nemcsak anyagilag kapok többet, mint az egyetemről, friss diplomával, tapasztalat nélkül kikerült csoporttársaim - de több évnyi tapasztalat is lesz mögöttem. Tudás. Kapcsolatok, amelyeket csak úgy építhet ki az ember, ha benne van a pezsgésben. Épültek is szépen. Biztos meló, cikkek, blog - mi kell még? Ígéretek: húúú, milyen hosszú távú elképzelések vannak; nem gond, ha szülök (azt mindenki tudta azért, hogy előbb-utóbb ez lesz), részmunka, távmunka, így meg úgy, hű-de-kellek.

Aztán tényleg teherbe estem. Az akkori munkahelyem közölte, túl nagy kockázat vagyok így. Otthoni munka helyett - nincs munka. Sebaj, épp jött egy projekt egy másik cégnél, ahova kellettem, pocak ide vagy oda. A szülés előtt úgy köszöntünk el egymástól, hogy persze, hogyne, ősszel találkozunk.
Azóta is itt tartunk.

Tanfolyamokat is tartottam korábban. Azokat nyilván nem lehet itthonról, a heti 3-5 full nap pedig nem fér bele. Ezek is kilőve.

Ezen kívül még 3-4 cég volt, akiknek hű-de-nagyon kellett (volna) a munkám, bármikor, amikor csak vissza tudok térni. Íme, itt vagyok. Ezek a cégek is kilőve. Újabb ígéretek - újabb zsákok a padlásra.

Igen, bíztam a B cégben. Nagyon. Belpolitika, sajnálják. Amit én tökéletesen megértek, tényleg. Viszont még egy zsák a többi közé.

Sajnos én ilyen érzelmes lény vagyok. Akit mindez bánt. Aki most kezdi felfogni, hogy ebben az országban nem működik, hogy az ember itthonról és/vagy részmunkaidőben dolgozzon. Ha most full time visszamennék, 3-4 biztos helyem lenne. Így viszont semmi, legfeljebb az ötletelés, hogy mihez is kezdjek magammal, a szabadidőmmel, és az összegyűjtött tapasztalataimmal.

Ennyit az elmúlt 7-8 évről, a folyamatos tervezgetésről, ennyit a semmibe-nem-kerülő, de hangzatos ígéretekről.
Ui. Nem, nem sajnáltatni szeretném magam. Ha mindezt pénteken írtam volna le, düh sugárzott volna a szavaimból. Ma már inkább csak a felismerés, és némi elszántság: nekem kell lépni valamerre.

Ezúton szeretnék gratulálni annak, aki kitalálta, hogy a D. joghurtos poharait ne lehessen egymásba tenni, miután kiürültek.
Már régóta bosszant, gyakorlatilag mióta megszületett ez az új “dizájn”. Gondolom, jó sok pénzt kifizettek, míg valaki egy asztalnál kitalálta, hogy ennek így kell kinéznie. Persze, az alap-funkcióját betölti, végül is joghurtot lehet benne szállítani, tárolni, belőle fogyasztani. Sőt, maga az anyaga tényleg masszívabb, mint a régiek voltak, valószínűleg kevesebb a szállítás közbeni sérülés.

De miért nem lehetett a formáját is úgy alakítani, hogy az ember kellemes érzéssel egyen belőle, és ne azzal a gondolattal, hogy mire a család megeszi a reggeli adag joghurtját, tele is lesz a szemetes??

(Elnézést a nem-szakmai bejegyzésért, de ha jobban belegondolunk, a szoftverek világában is számos hasonló, joghurtszagú példát találunk…)

Adott egy cég, nevezzük A-nak. Már többször volt velük kapcsolatod, dolgoztál nekik, korrektek, rendesek, emberileg-szakmailag egyaránt. Most épp a levegőben lóg egy projekt, hogy indul vagy sem. Ha indul, számítanak rád. Ha nem, akkor most épp nem tudnak Neked semmilyen megbízást adni.

Közben bekerült a képbe egy másik cég, B, másik munkával. Még ez is bizonytalan, de egyre inkább körvonalazódik. A egyre bizonytalanabbnak tűnik, B egyre biztosabbnak. Sőt, B munkája nem is projektjellegű, hanem folyamatos lenne, ha összejön.
Egyszer csak jelentkezik A, hogy jövő héten ha minden jól megy, megszületik a szerződés a megrendelésről - ezzel együtt a döntés is a projekt indulásáról. Vagyis arról, hogy lesz munkád, legalábbis a projekt erejéig. Majd jelentkeznek, ha már biztos a dolog.

Te mit tennél ebben az esetben? Szólnál A-nak B-ről? Arról, hogy ugyan ő számít rád, de kialakulófélben van valami, ami keresztbehúzhatja ezt a számítást? Ami persze még mindig bizonytalan, szóval igazából két teljesen bizonytalan dologról van szó, de mégis.
A mindig korrekt volt veled, Te mennyire lennél az?
Ha szólsz, lehet, hogy keres valakit, aki biztos, Te meg két szék közül a földön találod magad. Ha nem, akkor viszonylag nagy a valószínűsége, hogy a szerződés megszületése után hagyod faképnél, vagyis amikor ott a megrendelés nála.
Te mit tennél?
Én már döntöttem, de kíváncsi lennék más véleményekre is.

Az informatika elvileg egy olyan szakma, ahol folyamatos tanulásra van szükség ahhoz, hogy az ember “képben maradjon”.

Elvileg.

Gyakorlatilag azonban nagyon sok ember elvégzi az egyetemet, lesz egy munkahelye, és boldogan hátradől: ő bizony megtette, amit meg kellett, mostantól a nyugdíjig nyugi van. Könyvek? Tanfolyamok? Előadások? Ugyan már! A szakmai blogokról, webcastokról ne is beszéljünk…

Miért? Mi lehet ennek az oka? Miért választja valaki ezt a szakmát, ha lusta tanulni, képezni magát, lépést tartani a világgal? Miért lustul el, ha egyszer ezt a szakmát választotta? Ő tehet erről, vagy a környezete, aki hagyja ellaposodni?
Mennyire kell aktívnak lennie a környezetnek? Jogos lehet-e az az igény, hogy a főnöke, kollégái, stb. bombázzák a lehetőségekkel? Tényleg ilyen passzív nép vagyunk? Miért csak azt vesszük  tudomásul (vagy még azt sem), ami beesik az inboxunkba, 83-as betűmérettel?

Szerintetek?

Nem, nem arról szeretnék most írni, hogy milyen helyzetben van a magyar egészségügy orvosilag, betegileg, pénzügyileg, stb. Ezt már sokan, sokfelé megtették, nem hiszem, hogy az én feladatom lenne, és főleg nem itt, nem ebben a formában.

Ma azonban történt valami, ami nem hagy nyugodni. Kisfiamat a szokásos havi ellenőrzésre vittem a gyerekorvoshoz. A dokink nagyon jó fej, mindig szán időt arra is, hogy emberileg is foglalkozzon a gyerekkel. Ma az informatikára terelődött a szó, és mondtam neki, hogy bizony-bizony, nekem is ez a szakmám. Nos, nem kellett biztatni: menjek csak oda, majd ő megmutatja, micsoda rendszerük van, ezt nem lehet használni, folyton lefagy, elvesznek adatok, stb. stb. stb. A régi munkahelyein legalább lehetett dolgozni, itt meg csak a baj van ezzel a fránya számítógéppel.

Megnéztem. Szégyen. Én szégyelltem magam a szoftver gyártói helyett, hogy ilyet el mernek adni busás összegekért a XXI. században. Gyalázat. Ott kezdődik a dolog, hogy az adatokat lokálisan tárolja, az asztali gépen, ott a rendelőben. Minden orvoshoz külön adatbázis van, doki1, doki2, … dokiN néven, és minden dokinak tudnia kell, hogy melyik sorszám tartozik hozzá. Jogosultságkezelés: van a desktopon N db. ikon, mindenki a sajátjára klikkel, úgy indítja a “szoftvert”, amely így a megfelelő sorszámú adatbázist tölti be…
Mentés: manuálisan. De nem ám a szoftverből. Nem. Van egy mentes_cd.exe és egy mentes_usb.exe… Találjátok ki, melyik mire szolgál

Szó szerint majdnem elájultam. Itt tartunk. Ha dokicsere van, akkor egyszerűen továbbadja a sorszámot, és kész, innen kezdve az új 3-as orvos kezeli a 3-as adatbázist. Ha netán új doki jönne, mert a kerületben olyan ütemben sokasodnak a gyerekek, hogy ez indokolttá válik: igen, ebben az esetben a gyártó cég jó pénzért létrehoz ez új adatbázist és egy új indítófile-t.

Kérdezte a gyerekorvos, mit lehet kezdeni ezzel, egyszerűen képtelenek dolgozni. Adatvesztés esetén (ami elég gyakran előfordul) a papír alapú kartonokról kell újra bepötyögniük mindent, melyik baba milyen oltást kapott meg, milyen gyógyszert írtak fel neki, milyen betegsége volt/van, stb. Csak annyit mondtam neki, hogy a kukába kellene dobni ezt az egészet, és venni helyette egy használhatót.

Utolsó kérdését már le sem írom, a válaszom annyi volt: nem, épeszű és normális színvonalú informatikus ebbe nem nyúl bele, hogy ezt vagy azt megjavítson-kikalapáljon. Nem. Nem. Nem.