ÁghyBlog

Nem tudom, számotokra mennyire lesz érdekes ez az írás, én mindenesetre nagyon fel vagyok most pörögve, úgyhogy muszáj kicsit vernem a billentyűzetet

A projekt röviden: államigazgatás, intranet, szoros integráció más rendszerekkel. A SharePoint részben adatgazda, részben külső interfészekről kapja az adatokat. Az “alap”szolgáltatások mellett szükség van néhány olyan “csavarra” is, melyek széppé teszik a feladatot (s remélem, a megoldást is…). A sokrétegű, szolgáltatásorientált architektúráról sokat nem árulhatok el, de ez tipikusan olyan feladat, amiért érdemes volt ezt a szakmát választani…

Jön az ügyfél, aki még szinte maga sem tudja, mi a problémája, csak érzi, hogy valamit meg kellene oldani. S két-három beszélgetés után eljutsz oda, hogy jön a szikra, amitől berobbannak a fogaskerekek, megvilágosodsz, s elindul a lavina. Összeáll, egy az egész, szép. Nagyon szép. Messze nem rutinfeladat, s pont ezért sikerélmény is jár vele. Már a gondolatért is, a kompozícióért, az architektúráért.

S olyan jó látni, amikor az ügyfél szeme is felcsillan…

Közben azon is folyamatosan gondolkozom, amit Smulovics Péter kérdezett a vidcastban: még mindig nem tudom megmondani, mitől lesz egy architektúra “ághys”. Érzem, de nem tudom megfogalmazni. Tudom, melyik az a terv, amit szívvel-lélekkel csinálok, s valahol büszke is vagyok rá - s melyik az, amit csinálok, mert projekt, mert kell… Nyilván a belső “kényszer” motiváció sokkal erősebb tud lenni.

De olyan jó látni, amikor az ügyfél szeme felcsillan, s örül annak, amit kitaláltam!…

Hétfőn projektet adtunk át. Holnapután szintén. Pénteken határidő, majd következő hétfőn élesben indul két projektünk…

Közben folyamatosan tárgyalunk, napi 1-2 megbeszélés egész héten. S mellette tendert írunk, mert az jó. Tényleg jó!… Ezt az architektúrát állítottam össze, hogy tetszik?

Vége az uborkaszezonnak…

S hogy mindezt hogyan? - Heti 3 nap munka, és az éjszakák is hosszúak, miután Benit leteszem aludni… Felpezsdült az élet a cégben, új embereket is keresünk, interjúztatunk, építjük a csapatot.

Nosztalgia-feelingem van. Az egyetemen éjszakáztunk sokat, vizsgák előtt gyakran előfordult, hogy egyáltalán nem aludtunk. Persze ott tudtuk, hogy délután/éjjel/másnap bepótolhatjuk, s annyit alszunk, amennyit csak szeretnénk.

Most mindjárt hajnal 4, én még mindig ébren. Beni 8 körül kel, fogalmam sincs, fogok-e még aludni addig.

De már nem bírom úgy, mint régen. Öregszem…

Update: 4:50. Jó éjt…

Adott a következő kérdés: “Hogyan lehet megoldani ezt és ezt a problémát?”

Melyik választ mondjátok ki legnehezebben?

1. Így és így… (kész megoldási javaslat)
2. Nem lehet megoldani.
3. Nem lehet megoldani, viszont… (más alternatíva)

Nos, szerintetek?

Az egyik kedvenc eszközöm tervezéskor, egy-egy architektúra kialakításakor. Alapvetően papír-típusú ember vagyok, vagyis imádok rajzolgatni, ide-oda húzkodni a felhőket, vastagon, színesen, stb. Aztán amikor kész, összeállt a kép, felviszem a gépre, letisztázom, mások által is emészthető formába hozom.

A MindMap eszközök gyakorlatilag ugyanezt az élményt nyújtják, azzal a különbséggel, hogy átrendezéskor nem firkálni, satírozni kell, hanem egérrel egyszerűen áthúzzuk, átszínezzük, átnevezzük stb. Egyedül a tinta hiányzik az ember kezéről…

Rég voltam egy eszközbe ennyire szerelmes Ráadásul egy-egy bonyolultabb architektúra ugyanúgy “olvashatatlan”, átláthatatlan marad mások számára, mint ha kézzel firkálnék tele egy fél füzetet a gondolataimmal

Íme, az oldal elindult. S hogy nekem mi közöm mindehhez? Hamarosan kiderül…

…mert kell

Ha az ember gyakran publikál, óhatatlanul is kialakul egyfajta saját írói “módszertana”. Arról, hogy hogyan épül fel a fejében egy-egy cikk, hogyan lesz az ötletből betűtenger, hogyan dolgozza ki a gondolatmenetet, stb.
Aztán ha valamilyen külső tényező miatt ki kell fordítania ezt a módszert, erőszaknak érzi. Nincs ihlet,az idő sokszorosa veszik el.

Az én módszerem például az, hogy elkezdem végiggondolni: miről kell írnom, kiknek, hogyan. A fejemben kezd összeállni egy “filter”, aminek segítségével az összes tudásomból kiszűröm azt, ami idevág, ami releváns, amit szeretnék megosztani. Nyilván mindez strukturált módon, tehát egy kb. vázlata lesz az írásnak, mire végleg összeáll a kép. Menet közben nyilván tagolom a mondandómat, címet is adok egy-egy fejeztnek, s hivatkozásokat szúrok be, stb.
A terjedelem időnként “ahogy esik úgy puffan” módszerrel kerül meghatározásra, máskor előre kiszabott keretek között mozoghatok. Bizony előfordul, hogy le kell csípnem egy-egy cikkből…

És mit nevezek “erőszaknak”? Jelenleg dolgozom több nagyobb lélegzetvételű íráson is. Mindenféle okok miatt előre kész kell lennie nemcsak a tematikának, hanem gyakorlatilag a részletes tartalomjegyzéknek is. Pontos kifejezésekkel, terjedelemmel. Vagyis a logika teljesen fordított: nem a tartalomhoz találom ki a címet, hanem a címhez kell tartalmat írnom. Jó-jó, a címet is én találom ki, de nem egy már leírt fejezethez, hanem a gondolataim egy csoportjához, melyek még elég dinamikusan változhatnak…

Élmény így írni. Fura élmény. Mint tériszonnyal felülni egy hullámvasútra: előre fogalmad sincs, mit fogsz átélni… Majd utólag referálok, hogy elmúlt-e a tériszonyom, vagy kritikusra súlyosbodott…