Ma éjjelre viszonylag (nagyon) sok munka volt/van betervezve, de egy kis kikapcsolódásképpen így hajnal 3 magasságában elgondolkodtam pár kevésbé szakmai (de mégis az) dolgon. Éjjel 1 körül a Messengert lelőttem, mert elindultam aludni (első holtpont), de még ezt, még azt egy kicsit - és itt ragadtam. Most már “csak” az Outlook, twitter és pár hasonló dolog van, szép fokozatosan közvetítve felém, hogy a világ túlsó felén bizony most élnek igazán.
Sorra potyognak az e-mailek, a blogbejegyzések, a megválaszolandó kérdések és megválaszolt levelek. De vajon ez a normális? Az ember próbál elmerülni egy-egy munkában, ami olyan igazi kreatív, alkotó ihletet igényel - majd sikít az Omea, hogy újabb post érkezett a washingtoni konferenciával kapcsolatban, majd a twitter szól, hogy a Product Groupból valaki épp a jövő márciusi paintballt tervezi-szervezi. Lehet így dolgozni? Vagy ma már csak így lehet igazán?
Mielőtt ezekre a kérdésekre válaszolnék, igazából tennék egy kis kitérőt. Miért is kell ez a sok-sok tool, miért ez a sok és sokféle kommunikáció? Tényleg fontos, hogy tudjam, melyik SP MVP éppen hol és mit vacsorázik? Tényleg fontos, hogy azonnal lássam, ha e-mailt kapok? Valóban számít, hogy ki mikor mit blogol, s tényleg nem elég naponta egyszer (max. kétszer) ránézni a feedekre?…
Nyilván sokan vannak, akiknek a válasza egyértelműen NEM. Nem, nem lehet így dolgozni. Ha munka, akkor zárjuk ki a külvilágot, kattogjanak a fogaskerekek, dolgozzon az agy - utána pedig jöhet a jól megérdemelt információáradat.
Bevallom, néha nekem is vannak ilyen pillanataim - időszakok az életemben, amikor még az is zavar, ha emberek jönnek-mennek körülöttem, s legszívesebben egy zárt ajtó mögött, egyedül vagyok, kettesben a laptopommal. Ilyenkor Messenger, twitter, Omea, Outlook, stb. kikapcsolva, néha még a hálókábelt is kihúzom a gépből.
Általában azonban nem ez a helyzet. A projektek mellett, ahol ezeket a kreatív, “meditatív” pillanataimat élem meg, időm és energiám jelentős részét elveszi a közösségi munka, s ennek jelentős része külföld felé irányul.
Azt nem fontos tudnom, hogy ki mikor kivel vacsorázik, de azt igen, hogy a számomra szakmailag fontos emberek épp mivel foglalkoznak - kit kereshetek meg, ha egy sokszerveres MOSS farmmal kapcsolatban vannak kérdéseim, s kit akkor, ha egy MSDN cikk review során újabb ötleteim támadnak. Ugyanez igaz visszafelé is: ha valaki megkérdezi tőlem, hogy vajon a keresésnél a property mapping hogyan működik, s tudom róla, hogy épp egy gyógyszeripari céghez szállít, akkor egyszerűbben és gyorsabban tudok neki “testreszabott” választ adni.
A Product Group már az áprilisi MVP Summit ideje alatt lefoglalta a pályát a jövő évi “hagyományos” csapatépítő paintballhoz. Az időpont is adott - fél év távlatából nem szükséges tehát, hogy percre pontosan tudjam, mikor rendelték meg az újabb egyensapkát. Azt viszont fontos tudnom, hogy melyik SharePoint update bejelentés pontosan mikor kerül publikálásra. Ezekről gyakran tudunk előre, de nyilván nem írhatunk, beszélhetünk róluk addig, amíg a hivatalos publikálás meg nem történik. Publikálhatom-e már a blogpostot? Két óra múlva indulok egy meetingre - ott beszélhetek már erről az új feature-ről?… - Ezek igenis fontos kérdések számomra. Nyilván egy idő után az emberlánya kitapasztalja, hogy X.Y. helyi idő szerint reggel, Z.W. pedig inkább délután pakolja ki a dolgokat. Ám ez akkor sem garancia semmire, úgyhogy ismét szükséges az online jelenlét.
S hogy a Messenger, Outlook miért is olyan fontos? Nappal nyilván azért, hogy online kapcsolatot tudjak tartani a kollégákkal és a hazai ügyfelekkel is. Gyakran a feladat/kérdés jellegéből adódóan nem szerencsés, ha órákat várniuk kell a reakciómra. Este/éjjel a kintiek miatt fontos, hogy velük is tudjam tartani a kapcsolatot, s megbeszélhessük a következő cikket, konferenciát, vagy épp azt, hogy mikor is tudunk személyesen összefutni.
Visszatérve az eredeti kérdésre: lehet-e így dolgozni? Szvsz attól függ. Egyéntől, személyiségtől, adott munkától, stb. Én már elég nehezen tudom elképzelni az “offline” életet. Lehet, hogy ez már egyfajta függőség is, de hiszek abban, hogy az online napi kapcsolat pótolhatatlan. Az igazi persze sok esetben a személyes kontakt lenne, de ennek híján még mindig a legjobb opció a chat, twitter, e-mail, blog, stb.
Egy dolgot viszont mindig kikapcsolok: a felugró értesítéseket. Ne sikítson az arcomba, ha valaki online lesz, ha új blog post érkezik (kb. percenként) - viszont lássam az aktuális állapotot, s legyek elérhető, ha valaki meg akar pingelni. S ugyanígy: egy mozdulattal, azonnal tudjak kezdeményezni, ha valakivel kommunikálni szeretnék. Számomra ez a fontos, egyre fontosabb. Hiszek abban, hogy ha az ember okosan bánik ezekkel a csatornákkal és eszközökkel, akkor hamar megszelidülnek, s nem akadályozzák, hanem segítik a munkáját.
Ui. Például azért, mert 20 perc alatt megírhat egy ilyen postot, s egy sokadik éjszakai kávé társaságában átbillen a a sokadik holtponton, s mehet tovább a munka. Hiába, a reggeli határidő nagy úr….
Valahol az óceán felett repülök éppen, Seattle felé, az MVP Summit 2008-ra. Számomra csodával határos, hogy végül itt lehetek: az elmúlt 10 napban sikerült elintézni a regisztrációt, szállást, repülőjegyet, stb., s végül kedden a futár feltette az i-re a pontot: meghozta a vízumomat is. Ekkor vált biztossá, hogy a jegyet nem kell visszaváltanom, a szállás lemondanom, s ma valóban itt lehetek.
